Sanyi nyaral

Másnap korán keltem, mert nem igazán tudtam aludni a sátorban, ráadásul a szúnyogok is csíptek mint állat, ráadásul ezek a szúnyogok vagy kétszer akkorák voltak mint a magyarországiak és nagy ívben szartak arra, hogy befújtad -e magad szúnyogriasztóval vagy sem. Egy átlagos csapás 2 szúnyoggal végzett, mert ugyan volt amikor csak egyet sikerült lecsapni vagy egyet sem, de olyan is volt, hogy egy csapásra 3-4 szúnyogot sikerült az örök vadászmezőkre küldeni.

Szóval másnap nekiálltunk stoppolni, hogy hátha elvinnének minket a Bajkál tó partjáig, mert kb. 60 km-re volt tőlünk. Meg is állt nem sokkal később egy nagy teherautó, felpattantunk a platóra aztán irány a bajkál. Az út minősége borzalmas volt, de a teherautó az nyomta neki rendesen, szóval simán tudtunk menni vagy 40-50 km/h sebességgel, mi meg csak úgy pattogtunk a platón :D Később kiderült amúgy hogy az egy kukás kocsi volt, épp ment a szemétért.

Végül odaértünk a Bajkálhoz, láttunk egy Petőfi Sándor nevű hajót (az oroszok úgy tartják, hogy Barguzinban hunyt el Petőfi), majd 4000 rubelért elvittek minket kigyós öböl nevű partszakaszhoz. Ez a rész már csak hajóval közelíthető meg, éppen ezért senki nem volt ott, hihetetlenül gyönyörű volt a táj és teljesen egyedül lehetett az ember. Amerre a szem ellátott civilizációnak a nyomát se lehetett felfedezni, leszámítva egy 2 órányi járásra lévő uszályt, ahol lehetett vanni sört baromi drágán és füstölt halat a sörhöz képest olcsón.

Eltöltöttünk néhány napot ott a parton, egész pontosan addig maradtunk amíg volt piánk és kajánk. A Bajkál vizéből simán lehetett inni, olyan tiszta volt, ráadásul az íze is igen finom volt. A parton amúgy nem sokat csináltunk, napközben barangoltunk össze vissza, meg pihiztünk, este felé tábortüzet gyújtottunk aztán körülötte dumáltunk meg piáltunk. Érdekes időjárás volt a Bajkálnál, a tó vize 13 fokos volt, olyan hideg volt, hogy nem lehetett benne fürdeni mert rövid időn belül jelentkezett a hideg okozta izomfájdalom. Nappal egyszerre fázott és volt melege az embernek, mert a nap az nagyon égetett, a tó felől viszont olyan hideg szél fújt, hogy beleborzongtunk. A nappali hőmérséklet kb 30-35 fok volt, éjjel viszont csak 5-6 fok, kellett a vodka. Néhány nap után meguntuk a nomád életet, de főleg azért, mert 10-én indultunk tovább Mongóliába és el kellett érnünk a buszt, így 7-én visszahajóztunk a bajkálnak azon részére ahol már voltak emberek is, hogy könnyebben visszajuthassunk Ulan Udéba. Szerencsére összeismerkedtünk ott egy faszival aki bevállalta, hogy visszavisz minket másnap a kompig a terepjárójával. Amúgy hihetetlen, hogy mennyi hihetetlenül gazdag ember lakik Oroszországban. Ennek a fickónak autószalonjai meg egy hotele volt, de egész évben csak utazgatnak meg vadásznak a feleségével, a lányuk jelenleg Londonban középiskolás, a fiuk katona, a bizniszt meg viszik helyettük az alkalmazottak.

Ez így akár unalmasnak is tűnhetne, de megmondom őszintén én ezt élveztem a legjobban az egész nyaralás alatt, amíg a Bajkál partján voltunk. Maga az érzés, hogy kilóméterekre nincs senki, csak a természet van és én. A táj az hihetetlenül gyönyörű volt, mindenkinek csak javasolni tudom Oroszország ezen részét. Olyannyira ritkán lakott ugyanis, hogy teljesen megmaradt az ősi állapotában, a környezetszennyezés szinte nulla, és az orosz emberek is igen kedvesen errefelé. Mi akárkivel találkoztunk, mindenki szeretett volna segíteni valahogyan vagy ha épp nem szorultunk segítségre akkor étellel, itallal kínált. Persze szeretnek megigérni mindent az oroszok, aztán utána sokszor elfeledkeznek a dologról, de végül is az a lényeg, hogy az adott pillanatban nem érdekli őket semmi más csak a pillanat, erősen él bennük a "Carpe diem" érzés.

A harmadik nap végén tehát visszaértem a szállásra és elaludtam. Sikerült is aludni kb fél órát, mivel utána már indultunk is tovább, hogy most már végre tényleg eljussunk a Bajkál tóhoz.

Kimentünk Ulan Ude vasútállomásához, hogy fogjuk egy kisbuszt ami el tudna minket vinni Ust' Barguzinba, onnan pedig valahogy tovább a nemzeti parkba. Éppen várakoztunk, amikor valakinek belehasított az agyába a felismerés, hogy miért is ilyen rohadt ismerős az a gagyi zene ami ami az ulan udei vasútállomás szignálja: a "wish you a merry cristmas" c. dal volt az. :D

Az Ust' Barguzinig vezető út enyhén szólva is szar volt, ilyen makadám út volt szinte végig, még szart is kirázta belőlünk. A kisbusz amivel mentünk meg tuti halottaskocsi volt valamikor.

Szóval sok órányi út után megérkeztünk Barguzinba a komphoz. Elég érdekes egy komp volt, egy hajó húzta illetve tolta. Nem mellékesen megjegyzem, hogy egy hasonló hajón utaztunk a bajkálon, annak 30 l/óra volt a fogyasztása, gondolom ez is hasonlóan gazdaságos volt.

Maga a nemzeti park kapuja már nem volt messze a komptól, de a sofőrt már úgy kellett rábeszélni, hogy vigyen már el minket odáig. Nem akart átmenni a kompon, mert csak akkor indult el a komp amikor megtelt, így baromi sokat kellett várni a visszajövő oldalon, mert ott kocsisor állt, az odafele menő oldalon viszont mindig meg kellett várni mire megtelik a komp. Íme a nemzeti park kapuja:

Miután beértünk a nemzeti parkba, további rádumálásra volt szükség, hogy a sofőr vigyen már minket tovább, legalább addig a két kisebb tóig ami vagy 5-6 kilóméterre volt a kaputól, de végül elvitt és le is táboroztunk ott:

Gyula mama csinált nekünk egy paradicsom levest is, az nagyon finom lett, csak baromira csípősre sikerült. Közben felvertük a sátrakat meg ettünk némi hozott kaját is, amin bevallom, hogy kárörvendtem egy kicsit, ugyanis mindenki vett ilyen mindenféle töltöttkáposzta meg egyéb igen jófajta konzervet az ulan udei boltban, én viszont kizárólag olajos halat vettem. Elég jót vihogtam a többieken amikor panaszkodtak, hogy hányás íze van a konzervüknek :D

A nap krónikájához tartozik az is, hogy rajtunk kívül voltak ott mások is egy ideig, ehhez köthető a nap beszólása: "Én már azt a dagadt szart is megbasznám"

Éjféltájban némi piálás után végül lefeküdtünk aludni.

No! A történet ott ért véget legutóbb, hogy az utolsó emlékeim a második nap éjszakájából mindössze néhány fénykép volt az agyamban. A harmadik nap első emléke viszont enyhén kínos érzéssel tölt el, ugyanis a hosszú ideje tartó buliból a vonaton térek magamhoz, kezdenek derengeni különböző képek, mint pl az, hogy el akartam csábítani az irkutszki vasútállomás takarítónőjét. :) Amúgy meg kész csoda, hogy nem hagytam el semmit és minden cuccom megvolt. Maga a vonatút elég szar volt, mert még mindig igencsak ittas voltam, csak már kezdtem magamhoz térni, le is álltam dumálni két csajjal a vonaton a többiek nagy bánatára, mert ők meg inkább aludtak volna. Szóval mindenkinek tele volt már a töke velem, úgyhogy 4-5 órányi pofázás után végül beláttam, hogy ideje elkussolni :) Amúgy kb akkorra józanodtam ki, és elég szar volt, mert a lányokkal való beszélgetés kb felénél már arra sem emlékeztem, hogy kik azok egyáltalán meg hogy kerültem oda.

Íme a vonat amin utaztunk:

Amúgy a vonaton összefutottunk néhány magyarral is, mentek éppen Mongóliába, a mi úti célunk viszont először Ulan Ude volt, a Burját Köztársaság fővárosa. Nem mellékesen megjegyzem, hogy itt található a világ legnagyobb Lenin fej szobra :) 

Ulan Ude sem egy tipikusan olyan város ahol szívesen élne az ember, de még mindig jobb hely szerintem mint Irkutszk. Ennek a városnak azért már volt hangulata, meg is kedvelte a társaság, úgy érzem. Amikor megérkeztünk a vasútállomásra, egyből vártak minket két Toyota Land Cruiser terepjáróval és elvittek a szállásunkhoz. Azért jó dolog, hogy Attila Moszkvában dolgozik aztán vannak ismerősei szerte az országban. Ez az albérlet is elég jó volt, gyorsan le is zuhanyoztunk meg elintéztük a nagydolgot is a wc-n. Ilyen utazások során 1-2 napnyi zötykölődés után azért egy jó zuhanyzóért meg wc-ért már elég sok mindent képes lenne feláldozni az ember.

Lecuccoltunk, kicsit várost néztünk, lefotóztuk Lenin apánkat meg ilyenek, aztán Attila ismerősei bulizni hívtak minket.Nekem nem sok kedvem volt bulizni, főleg, hogy le se feküdtem a második napi buli után, a vonaton pedig nem tudtam aludni mert olyan rohadt meleg volt, de azért úgy voltam vele, hogy mindent ki kell próbálni egyszer, úgyse voltam még orosz diszkóban.

Megérkeztünk az NRJ (enerdzsi :D) diszkóba, mi voltunk a díszvendégek, Attila ismerőséé volt a klub. Később kiderült, hogy ez a hely egész Ulan Ude legmenőbb diszkója, amit mi el is hittünk, hiszen tényleg csodálatos hely volt és hihetetlenül értett a személyzet is a jó hangulat és a felhőtlen szórakozás biztosításához. Mondjuk nekem személy szerint annyira nem tetszett az aznapi buli, mivel én a már vagy 36 órája ébren voltam, no meg nem is számítottam ilyen pöpec diszkóra így csak egy gagyi póló volt rajtam ami nem igazán könnyítette meg a csajozást. Szóval inkább levonultam a pulthoz (ott már fizetnem kellett a piáért), beszélgettem a helyiekkel - már aki tudott angolul -, ittunk pár italt közösen, aztán a végére megint sikerült "jól érezni" magam. Azt viszont nem lehet elvitatni az estétől, hogy kétség kívül ez volt az az este amikor megszerettem a vodkát. Mondjuk az orosz vodka azért fényévekkel jobb is mint a magyarországi.

Egy ideig még tartott a buli, a többiek közül volt aki élete legjobb bulijának nevezte az aznapi cécót, és hát való igaz, hogy nem minden nap lát olyat az ember mint amit mi ott: eleinte még csak pár csaj táncolt a tánctéren, egy idő után már többen voltak, éjfél tájra azonban a tánctér tele volt, faszi viszont a közelben sem volt egy sem. Na ezt nevezem én terített asztalnak. Egy kicsit sajnálom, hogy a második napi buli miatt nem tudtam felhőtlenül szórakozni a harmadik napon is. Az este krónikájához tartozik, hogy a végén azért már én is elkezdtem csajozni, ennek következtében véletlenül otthagytak a többiek a diszkóban és kalandos úton jutottam haza, végül a kidobók főnöke vitt el a helyről a saját kocsijával. Az este negatívumai közé tartozik az is, hogy kb 30-40 ezer forintnyi rubelt buliztam el aznap, pedig ha ott maradok a VIP szekcióban akkor ingyen ihattam volna amit akarok, csak hát inkább társaságra vágytam.

Végül aztán visszaértem a szállásunkra én is és lefeküdtünk aludni.

Sikerült pár képet szerezni Szabi facebook profiljából, thx érte:

Megérkeztünk Irkutszkba. Nehezen ugyan, de befértünk a kisbuszba :)

Voltak azért szép helyek is a városban.

Íme a lépcsőház, amiről beszéltem.

És végül pár kép a buliból:

A 18 napból egyelőre csak kettőről írtam, de higgyétek el a többi nap sem volt kevésbé érdekes vagy kevésbé szórakoztató. Egyelőre nem folytatom a beszámolót, mert szeretnék majd képeket is csatolni az eddigiekhez, illetve a következő napok beszámolóihoz. Holnap felhívom Gabeszt és elkérem tőle a képeket amit ő meg Pier készített.

Irkutszk amúgy egy eléggé lepukkant szocreál város, igen lehangoló és szinte kézzel fogható a nyomor, a helyi orosz emberek viszont egyáltalán nem panaszkodnak. Az orosz társadalomban kellemesen csalódtam amúgy, mert nagyon kedves emberek az oroszok és mindig szívesen látják a vendégeket. Ami viszont jellemző rájuk az az un. "Közös lónak túros a háta" közmondás. A saját cuccukra mindig vigyáznak, de ami közös arra már magasról szarnak. Irkutszk egyik nevezetessége egyébként egy kb 8 sávos főút amin van egy zebra, lámpa viszont nincs és az autók sem állnak meg olyan előzékenyen mint mondjuk Horvátországban vagy Portugáliában. Na azon átjutni nem egyszerű, az ottaniak biztos szeretik az orosz rulettet is :)

Szóval megérkeztünk az irkutszki reptérre hajnalban, mindenki totál készen volt, el voltunk fáradva. Beültünk egy kisbuszba ami ott várt a reptéren minket, aztán x petákért elvitt minket a városközpontba, a Lenin szobor mellé. Letelepedtünk a folyó partján, konstatáltuk, hogy ez hiába egy 600 ezres város, elég lepukkant és baromira szocreál hangulatú az egész. Útközben láttunk tank, vadászrepülő, rakéta és egyéb emlékműveket, no meg rengeteg szemetet, mivel arrafelé nem sokakat érdekel a környezetvédelem meg az egyéb, fejlett társadalmakra jellemző gondolatok.

Irkutszkban kibéreltünk egy lakást, csak hogy a hosszú utazást ki tudjuk pihenni, meg le tudjunk zuhanyozni, stb., viszont a lakást csak 10-től adták ki nekünk, mi meg már 6-ra ott voltunk a városban, úgyhogy azt a 4 órát egy pizzériában töltöttük ami 0-24 óráig nyitva volt, elég menő hely lehetett, mivel baromi drága volt ott minden, ennek ellenére mégis sokan voltak ott reggel.

Aztán eljött a 10 óra és elmentünk a kéróhoz. Hát ha láttatok már lepukkant szar lépcsőházat akkor azt emeljétek négyzetre és vegyétek a faktoriálisát, kb olyan volt az a lépcsőház amelyikben a mi lakásunk volt. Meglepetésre viszont a lakás igen jó állapotban volt, úgyhogy el is pilledtünk egyből, aludtunk kb 14:00-ig. Utána elmentünk kajálni a helyi egyetemi menzára. Hát mit mondjak... Ettem már finomabbat, bár az tény, hogy meg lehetett enni.

Ezek után némi városnézés meg vásárolgatás következett, utána vacsoráztunk egy normálisat, persze ahhoz az kellett, hogy magunknak főzzük meg a kaját, mivel arrafelé nem igazán szeretik, ha són kívül más fűszer is szerepel az ételben. A városban túl sok látnivaló azonban nincs, a piacot sajnos nem tudtuk megnézni, ha egyáltalán volt ott olyan igazi, nagy, tradicionális piac.

Mindezek után következett az esti buli. Megmondom őszintén, hogy ez volt a nyaralás egyik legjobb bulija számomra, nagyon jól éreztem magam. Eleinte csak a folyóparton iszogattunk, aztán megismerkedtünk helyi emberekkel, akikkel folytatódott az ipari mértékű alkoholfogyasztás, ettünk saslikot is, ami meglepő módon finom volt. A buliról túl sokat nem tudok írni, mivel én annyira berúgtam, hogy fogalmam sincs mi történhetett, az utolsó emlékem az, hogy egy sztriptízbárban dugdosom az 500 Rubeles bankjegyeket a lányok bugyijába. Ezután néhány fénykép van meg az agyamban: az egyik a szálláson készült, a másik az irkutszki vasútállomáson, a harmadikban szerepel egy takarítónő is, valamint van egy fénykép az agyamban valami pincéről is.

Később Gyula földesúr elmondta, hogy annyira berúgott, hogy amikor kivezették a strip bárból (mert behányt :D) akkor azt se tudta hol van, de később elmondta, hogy arra gondolt: ha cirill betűk lesznek az utcákon akkor Belgradban van, ha latin betűk akkor Budapesten. :D

A történet úgy indult, hogy már 30-án Budapestre utaztam, mivel akkor jött haza Barcelónából az egyik régi barátom, illetve egy másik régi barátommal is megbeszéltünk egy hármas találkozót. Megittunk pár sört, mindenki elmesélte, hogy mi a helyzet vele, aztán kb ennyi volt, mert én a nővéreméknél aludtam aznap és oda kellett érnem hozzájuk időben.

Másnap reggel sógorom kivitt a reptérre. Jó korán, mivel ő még utána ment dolgozni, de legalább kijutottam minden nehézség nélkül. Persze ment az aggódás, hogy vajon elég lesz -e annyi cucc amennyit viszek, stb. de azért főleg a tudat miatt voltam izgatott, hogy most kezdődik az eddigi életem egyik legnagyobb kalandja. A csomagomat beraktam a megőrzőbe én meg sétálgattam a reptéren, még Torghelle Sanyival is találkoztam. Kár, hogy nem kértem tőle autogramot. Aztán gondoltam kajálok valamit, mert a nagy izgalomtól és a várakozástól egy kicsit megéheztem. Kerestem egy büfét a reptéren, aztán vettem egy kólát meg egy croissant-ból készített szendvicset potom 2000 Ft-ért. A pultos csajon azért lehetett mosolyogni egy jót:
- Megmelegítsem?
- Miért, attól jobb lesz? - kérdeztem vissza

No aztán egy idő múlva megérkeztek a többiek is a reptérre, Menyus hozta az útlevelemet, mert ugye az orosz vízumunk csak előző napra lett kész :). Aztán dél körül felszálltunk a repülővel és Moszkva felé vettük az irányt.

Én korábban még soha életemben nem repültem, így egy kicsit fostam a felszállásnál, főleg amikor láttam, hogy az Airbus szárnya csak úgy lifeg a levegő közegellenállásától. Amúgy jó volt a repülés, az Aeroflot stewardeseit meg igencsak kúrnám, egyedül a piros egyenruha sarló kalapáccsal kiegészülve adott némi okot derűre velük kapcsolatban. A leszállás rázós volt, elég nagy széllökések voltak a moszkvai reptérnél, de azért túléltük. Utána a repülőn páran tapsoltak a pilótának, majd kiszálltunk a repülőből és átmentünk az F terminálra, ahonnan indult a gépünk Irkutszkba. Közben megittunk egy-egy sört és ismerkedtem a csapat tagjaival, mivel én korábban a 7 emberből csak 3-at ismertem.

Hosszas repülőút után végül megérkeztünk Irkutszkba, másnap hajnal 5:20-ra kb.

Az úticélunk világos volt, elmenni a Bajkál tóra egy hétre, majd utána tovább Mongóliába még egy hétre. A nyaralásnak 8-an vágtunk neki: Attila, Szabi, Gyula, Menyus, Pier, Gabesz/Lajcsi, Zoli és én. Terv szerint július 1-18-ig tartott a nyaralásunk és reménykedtünk, hogy egy halom új élménnyel térünk haza.

Üdv!

Ide fogom írni az aktuális nyaralásaim beszámolóit. Ezek szubjektív írások lesznek.