Másnap korán keltem, mert nem igazán tudtam aludni a sátorban, ráadásul a szúnyogok is csíptek mint állat, ráadásul ezek a szúnyogok vagy kétszer akkorák voltak mint a magyarországiak és nagy ívben szartak arra, hogy befújtad -e magad szúnyogriasztóval vagy sem. Egy átlagos csapás 2 szúnyoggal végzett, mert ugyan volt amikor csak egyet sikerült lecsapni vagy egyet sem, de olyan is volt, hogy egy csapásra 3-4 szúnyogot sikerült az örök vadászmezőkre küldeni.
Szóval másnap nekiálltunk stoppolni, hogy hátha elvinnének minket a Bajkál tó partjáig, mert kb. 60 km-re volt tőlünk. Meg is állt nem sokkal később egy nagy teherautó, felpattantunk a platóra aztán irány a bajkál. Az út minősége borzalmas volt, de a teherautó az nyomta neki rendesen, szóval simán tudtunk menni vagy 40-50 km/h sebességgel, mi meg csak úgy pattogtunk a platón :D Később kiderült amúgy hogy az egy kukás kocsi volt, épp ment a szemétért.
Végül odaértünk a Bajkálhoz, láttunk egy Petőfi Sándor nevű hajót (az oroszok úgy tartják, hogy Barguzinban hunyt el Petőfi), majd 4000 rubelért elvittek minket kigyós öböl nevű partszakaszhoz. Ez a rész már csak hajóval közelíthető meg, éppen ezért senki nem volt ott, hihetetlenül gyönyörű volt a táj és teljesen egyedül lehetett az ember. Amerre a szem ellátott civilizációnak a nyomát se lehetett felfedezni, leszámítva egy 2 órányi járásra lévő uszályt, ahol lehetett vanni sört baromi drágán és füstölt halat a sörhöz képest olcsón.
Eltöltöttünk néhány napot ott a parton, egész pontosan addig maradtunk amíg volt piánk és kajánk. A Bajkál vizéből simán lehetett inni, olyan tiszta volt, ráadásul az íze is igen finom volt. A parton amúgy nem sokat csináltunk, napközben barangoltunk össze vissza, meg pihiztünk, este felé tábortüzet gyújtottunk aztán körülötte dumáltunk meg piáltunk. Érdekes időjárás volt a Bajkálnál, a tó vize 13 fokos volt, olyan hideg volt, hogy nem lehetett benne fürdeni mert rövid időn belül jelentkezett a hideg okozta izomfájdalom. Nappal egyszerre fázott és volt melege az embernek, mert a nap az nagyon égetett, a tó felől viszont olyan hideg szél fújt, hogy beleborzongtunk. A nappali hőmérséklet kb 30-35 fok volt, éjjel viszont csak 5-6 fok, kellett a vodka. Néhány nap után meguntuk a nomád életet, de főleg azért, mert 10-én indultunk tovább Mongóliába és el kellett érnünk a buszt, így 7-én visszahajóztunk a bajkálnak azon részére ahol már voltak emberek is, hogy könnyebben visszajuthassunk Ulan Udéba. Szerencsére összeismerkedtünk ott egy faszival aki bevállalta, hogy visszavisz minket másnap a kompig a terepjárójával. Amúgy hihetetlen, hogy mennyi hihetetlenül gazdag ember lakik Oroszországban. Ennek a fickónak autószalonjai meg egy hotele volt, de egész évben csak utazgatnak meg vadásznak a feleségével, a lányuk jelenleg Londonban középiskolás, a fiuk katona, a bizniszt meg viszik helyettük az alkalmazottak.
Ez így akár unalmasnak is tűnhetne, de megmondom őszintén én ezt élveztem a legjobban az egész nyaralás alatt, amíg a Bajkál partján voltunk. Maga az érzés, hogy kilóméterekre nincs senki, csak a természet van és én. A táj az hihetetlenül gyönyörű volt, mindenkinek csak javasolni tudom Oroszország ezen részét. Olyannyira ritkán lakott ugyanis, hogy teljesen megmaradt az ősi állapotában, a környezetszennyezés szinte nulla, és az orosz emberek is igen kedvesen errefelé. Mi akárkivel találkoztunk, mindenki szeretett volna segíteni valahogyan vagy ha épp nem szorultunk segítségre akkor étellel, itallal kínált. Persze szeretnek megigérni mindent az oroszok, aztán utána sokszor elfeledkeznek a dologról, de végül is az a lényeg, hogy az adott pillanatban nem érdekli őket semmi más csak a pillanat, erősen él bennük a "Carpe diem" érzés.
